Elakadás a dzsungelben

Elakadás a dzsungelben – avagy duguláselhárítás az idegrendszerben

Furcsa dolog történt velem az egyik nap. Pánikroham.
Lehet, hogy ismerős számodra, lehet, hogy még csak hallottál róla.
Most lehet, hogy megfordul a fejedben,
hogy “de hiszen te yogázol, akkor hogyan lehet pánikrohamod?”

Minden rendben volt. Vagy legalábbis úgy tűnt. Azt csinálom, amit szeretek, csodálatos helyen, egészségesen élek. Kívülről nézve semmi sem indokolta azt, ami egyik pillanatról a másikra történt. Èpp a teraszon üldögéltem, dolgoztam az új táborokon, projekteken, csilingelt a telefon és sorra jöttek a jobbnál jobb üzenetek.

Egyszer csak nem kaptam levegőt. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Megszédültem. Ismerős volt, sok-sok éve találkoztunk már. Pontosan tudtam, hogy mi fog történni, hogy jön, hatalmas erővel próbál majd leteríteni. Bezártam a laptopom, elhagytam a terepet, bementem a házba, leültem, azonnal elővettem azokat a NeuroWave technikákat, amiket ismerek/tanítok és nettó 5 perc alatt visszataláltam önmagamhoz, helyreállt a rend.

A pánikroham valójában nem más, mint az idegrendszer téves riasztása.
Olyan, mintha a lakásban megszólalna a füstjelző, miközben nincs tűz.
Az agy egyik ősi vészjelző rendszere – főként az amygdala – veszélyt érzékel, és beindítja a túlélőprogramot. Adrenalin szabadul fel, felgyorsul a szívverés, a légzés kapkodóvá, felszínessé válik, megfeszülnek az izmok, beszűkül a figyelem. A tested tökéletesen működik. Csak éppen egy olyan veszélyre reagál, ami nincs ott.
A legfurcsább pedig az, hogy ez sokszor akkor történik, amikor éppen nyugodtnak érezzük magunkat.

Miért?

Mert az idegrendszer nemcsak az aznapi stresszt tárolja. Hónapok, akár évek túlterhelése is felhalmozódhat benne.
Olyan ez, mint amikor egy dugulás alakul ki a csatornában.
Sokáig még lefolyik a víz. Aztán egyszer csak már egyetlen pohár is elég, hogy kiöntsön és elárasszon mindent.
Nem az az egy pohár okozta a dugulást.

Csak ő volt az utolsó csepp. És talán ez a legfontosabb üzenet.

A pánikroham nem azt jelenti, hogy gyenge vagy. Nem azt jelenti, hogy rosszul csinálsz valamit, hogy elromlottál.
És azt sem, hogy a yoga vagy a meditáció nem működik.
Azt jelenti, hogy az idegrendszered segítséget kér.

Visszanézve hálás vagyok érte.
Mert akkor kezdtem el igazán megérteni az idegrendszert. Nem csak yoga oktatóként, hanem emberként is. Tapasztalni az általam tanított technikák azonnali hatását a saját bőrömön, egyszerűen óriási élmény volt. Ez működik!

Nem azért jött a pánikroham, mert valami rossz történt. Épp ellenkezőleg. Rengeteg jó dolog érkezett egyszerre. Új ötletek, lehetőségek, felkérések, tervek, inspirációk.
És egyszer csak azt vettem észre, hogy elvesztem a saját dzsungelemben.
Azt hisszük, hogy csak a stressz, a veszteség vagy a konfliktus terheli meg az idegrendszert.

Pedig néha a túl sok jó is ugyanúgy túl sok.

Mert az agynak teljesen mindegy, hogy tíz problémát vagy tíz fantasztikus lehetőséget kell egyszerre feldolgoznia. A kapacitása véges.
Olyankor nem rossz emberré válunk. Nem lusták vagyunk. Nem motiválatlanok.

Egyszerűen eltömődik a rendszer. És ilyenkor nem még több motivációra van szükségünk. Hanem egy jó duguláselhárításra.

Az elmúlt hetek másik nagy kérdése: Leszek-e TikTok bohóc?

Én is beleálltam a nagy kísérletbe.
Azt mondják a szakemberek, ha ma szeretnél eljutni az emberekhez, gyorsnak kell lenned.
Az első két másodpercben meg kell ragadnod a figyelmet. Vágás. Közelítés. Felirat. Zoom.
Újabb vágás. Még hangosabb zene. Még gyorsabb tempó.
Én pedig kipróbáltam.
Kíváncsi voltam, vajon tényleg ennyire sikeres ez az út.
És működik. Nem véletlenül.
Az agyunk imádja az újdonságot. Minden hirtelen képváltás, minden váratlan hang egy apró dopaminlöket.
Az algoritmus pontosan tudja ezt.
Minél tovább ott tart a képernyő előtt, annál többet nyer.
Csakhogy közben valami furcsát vettem észre.
Miközben egy olyan videót készítettem, amit az algoritmus valószínűleg szeretett volna,
én egyre kevésbé szerettem azt az embert, aki a kamerába nézett.
Nem azért, mert rossz volt. Hanem mert nem én voltam.
A yoga tizenöt éve éppen az ellenkezőjére tanít. Lassítani. Figyelni.
Hagyni, hogy legyen csend két mondat között.
Hogy ne kelljen minden másodpercben történnie valaminek.
Valószínüleg ezzel soha nem leszek az algoritmus kedvence,
de egyre inkább azt érzem, hogy nem is szeretnék.

Mert talán a legfontosabb dolgok nem kiabálnak.

Nem villognak. Nem kérik mindenáron a figyelmedet.
Csak csendben ott vannak. Mint egy mély levegő.
Mint egy naplemente. Mint egy hangtál első rezdülése.
Lehet, hogy az én világom nem algoritmus-kompatibilis.
Viszont ember-kompatibilis.
És én azt hiszem, hosszú távon inkább ez utóbbit választom.
Ha velem kapcsolódsz, nem azt szeretném, hogy még egy ingerbombát kapj a napodba.
Hanem hogy egy pillanatra megérkezz.
Levedd a válladról azt a láthatatlan hátizsákot, amit egész nap cipelsz.
És ha csak egyetlen percre is, de úgy érezd: itt most nem kell sietnem.
Talán végül nem az nyer, aki a leghangosabb.
Hanem az, akinél végre meghalljuk a saját csendünket.

Konklúzió

Nem az a cél, hogy soha ne billenjünk ki.

Hanem hogy legyenek eszközök, melyek segítenek visszatalálni az ösvényre.
Ha most te is úgy érzed, hogy túl sűrű lett az élet, hogy nem a rossz, hanem éppen a túl sok jó fáraszt el, akkor tudd, hogy ez teljesen rendben van, nem vagy ezzel egyedül.

Néha a legnagyobb erő nem az, hogy még többet bírunk.

Hanem az, hogy időben megállunk, lélegzünk, és újra rendet teszünk odabent.