Nothing is impossible
GIVING UP IS NOT IN THE BLOOD, SIR..
Rest in Peace Nims Dai 1983-2026NOTHING IS IMPOSSIBLE
A hegyek néha sokkal többet mutatnak meg rólunk, mint amennyit látni szeretnénk.
Napok óta keresem a szavakat. Nirmal „Nimsdai” Purja és kilenc társa életét vesztette a Broad Peaken. Amikor megláttam a hírt, valami egészen furcsa csend lett bennem.
Nem ismertem őt. Soha nem találkoztunk. Mégis azt éreztem, mintha elveszítettem volna valakit, akinek a története valamikor, valahol mélyen hozzám is kapcsolódott.
Talán azért, mert évekkel ezelőtt láttam a 14 Peaks: Nothing Is Impossible című filmet.
Talán azért, mert lenyűgözött az az emberi teljesítmény, amit képviselt.
Vagy talán azért, mert én is jártam ott. Nem azokon a csúcsokon.
Nem azon a magasságon. És még csak véletlenül sem szeretném összehasonlítani a
mi néhány napos himalájai kalandunkat azzal, amit ő és a világ legnagyobb hegymászói véghez vittek.De a Himalájában.
És aki egyszer ott állt, talán érti, miért hozott most vissza ez a hír ennyi mindent.
Nimsdai története egészen elképesztő. 2019-ben nekivágott annak, amit akkor szinte lehetetlennek tartottak: megmászni a világ mind a 14, nyolcezer méternél magasabb hegycsúcsát egyetlen szezon alatt.
Hat hónap és hat nap alatt teljesítette.
Everest. K2. Annapurna. Lhotse. Manaslu. Dhaulagiri.Hegyek, amelyeknek már a neve is valami egészen más léptéket jelent. A projekt neve pedig egyszerű volt:
Project Possible.
A mondat, ami később milliókhoz jutott el:
Nothing is impossible.
És bár az ő története extrém teljesítményekről, emberfeletti fizikai és mentális erőről szólt,
nekem soha nem pusztán a rekord volt benne érdekes. Hanem az a kérdés:hol húzódnak valójában a határaink?
És hány olyan határt hordozunk magunkban, amelyről egyszerűen csak elhittük, hogy létezik?
2022 - HIMALÁJA
A hírrel együtt hirtelen visszajött egy csomó emlék.
2022-ben egy maroknyi csapattal elindultunk a Mardi Himal Base Camp felé.
Néhány nap. Egy hátizsák. És egy olyan világ, ahol nagyon gyorsan kiderült, mennyire kevés dologra van valójában szükségünk.
Négy napon keresztül meneteltünk a Himalayaban. Egyre puritánabb körülmények között. Egyre kevesebb komforttal. Egyre távolabb attól az élettől, ahol megszoktuk, hogy szinte mindent kontrollálni tudunk.
Vagy legalábbis azt hisszük. Ott fent nincs sok minden.Nincs puha ágy. (igazából ágy sincs) egy raklap szerű fa szerkezeten alszol.Nincs megszokott fürdőszoba. Egy gödör van a talajba ásva és épp hogy csepegő víz egy falon lévő lyukból.Nincs gardrób. Könnyítve a hátizsákod súlyát, a ruháidat igazából magadon hordod, napokon keresztül.Nincs választék. Dhal van reggelire, ebédre és vacsorára. Meg az a néhány müzli szelet, amit magaddal viszel.Nincs az a rengeteg tárgy, amivel körbevesszük magunkat. Végtelen tér van körülötted, végtelen szabadság.Van egy hátizsákod. Benne néhány fontos dolog. Ennyi. És mész. Lépésről lépésre.Ahogy emelkedik a hegy, valahogy egyre kevesebb lesz körülötted minden.
És közben egyre több lesz benned.Emlékszem arra az érzésre, amikor egyszer csak elképesztően kicsinek éreztem magam. Több ezer méter alattam, amit már megtettem és a több ezer méterrel magasabb óriások körülöttem.Nem jelentéktelennek. Kicsinek.Ott állsz a Himalájában, körülötted a világ legmagasabb hegyei, amelyek évmilliók óta ott vannak, és hirtelen egészen világossá válik, hogy a természetet nem érdekli, ki vagy. Nem érdekli a munkád. A terveid.
A követőid. A problémáid. A státuszod. Az, hogy mit gondolsz magadról.A hegy egyszerűen csak van.És te ott állsz előtte egy hátizsákkal. Védtelenül. Aprón. Emberként.
És furcsa módon számomra ebben nem félelem volt. Hanem valami elképesztő szabadság.
NEM AZ VOLT A LEGNAGYOBB ÚT, AMIT FELFELÉ TETTÜNK MEG
Amikor visszagondolok arra a négy napra, már nem igazán az jut eszembe, hány kilométert mentünk.
Nem a szintkülönbség. Nem az, hogy mennyire fájt a lábam. Hogy mennyire fáradt volt a testem.
Hogy már mennyire utáltuk a dhal és ginger lemon kombót, az egyetlen ételt, amit ettünk a hegyen.Hanem az, hogy ki indult el, és ki jött vissza.
Mert valami megváltozott. A hegy nagyon gyorsan lefejt rólad egy csomó felesleges réteget.
A komfortot. A kontrollt. A fontosságod illúzióját. És egyszer csak ott maradsz te.A légzésed. A jelenléted. A következő lépés.Mert csak ez számít. Ha feladod, meghalsz. Ennyire egyszerű a szabály a hegyen.
Talán ezért érintett most ennyire Nimsdai halálának híre.
Mert visszavitt oda. Abba a csendbe. Abba a végtelen térbe.
És ahhoz az érzéshez, hogy az ember egyszerre elképesztően erős és elképesztően törékeny.
Képesek vagyunk lehetetlennek hitt dolgokra.
És közben soha nem leszünk nagyobbak a természetnél. Talán nem is kell.
Nimsdai számomra azért marad emlékezetes, mert újra és újra megmutatta, milyen messzire képes eljutni egy ember,
amikor nem fogadja el automatikusan azt, amit lehetetlennek neveznek.
És most, miközben újra előveszem a himalájai képeinket, egyetlen mondat marad bennem.Menj.
Nem feltétlenül a Himalájába. Menj oda, amitől egy kicsit félsz. Amihez kevésnek gondolod magad.
Amit régóta halogatsz. Ami nagyobb nálad. Néha szükségünk van valamire, ami emlékeztet arra, milyen kicsik vagyunk.
Hogy aztán rájöjjünk,mennyi mindenre vagyunk mégis képesek.
In memoriam Nirmal „Nimsdai” Purja és a Broad Peaken életüket vesztett hegymászók.
