Sri Lankai kalandok

Kedves Utazó,

Van az a tíz nap, amibe mintha több évnyi élet beleférne. Ilyen volt a mostani Srí Lanka-i táborunk. Több, mint ezer kilométert, 8 megállóval utaztunk a szigeten egy fantasztikus csapattal. 

Kilenc Nő. 

Kilenc különböző történet, háttér, megannyi gondolat és életfeladat, amelyekkel megérkeztünk ebbe a közös utazásba. És ahogy teltek a napok, valami nagyon szép egység született közöttünk.

Fantasztikus teret hoztunk létre együtt, amelyben megnyílhattunk egymásnak. Beszélgettünk, kapcsolódtunk, rengeteget nevettünk, és néha sírtunk is. Yogáztunk, pihentünk, ettünk, lazítottunk, élményeket gyűjtöttünk. Hihetetlenül sok mindent láttunk a szigetből, közben pedig egymásból is egyre többet ismerhettünk meg. Nekem minden ilyen utazásban különleges pillanat, amikor az eleinte különálló történetekből közös történet lesz. Amikor már ismerjük egymás nevetését, és azt is érezzük, mikor kell egy kérdés, egy kis csend vagy egy ölelés. Amikor az utazás során az arcok kisimulnak, a vonások ellágyulnak, a mosolyok természetessé válnak, minden pillanat a jelenben történik. 

Aztán elérkezett az utolsó közös állomás: a reptér. Egy nagyon nehéz búcsú után a lányok elindultak haza, én pedig visszatértem délre, oda, ahol korábban éltem. A közös napok nyüzsgése után hirtelen nagy lett a csend. És ekkor kezdtem furcsán érezni magam. Először még egészen megnyugtató magyarázatom volt rá, biztosan megfáztam. Egy kis tea, egy nagy alvás, és holnapra minden rendben lesz. A „holnapra minden rendben lesz” aztán többnapos halasztást kapott. Megérkezett a dengue-láz, én pedig egy hétre ágyba kerültem. Magas lázzal, szétrobbanó fejfájással, elképesztő gyengeséggel, teljesen egyedül. A napi programom hirtelen nagyon egyszerű lett: fekvés, ivás, alvási kísérlet, majd egy kis fekvés, hogy kipihenjem az előzőt.

Ebbe azért sikerült beillesztenem egy háromórás postahivatali kirándulást is. Mert az ULUNA legújabb kollekcióját még haza kellett küldenem Magyarországra, és valahogy a ruhák nem vállalták, hogy önállóan intézik el. Két dobozról beszélünk. Azt gondolná az ember: becsomagoljuk, lemérjük, feladjuk. Édes kis európai elképzelés. A két dobozt először hihetetlen precizitással és gondossággal körbejárták. Aztán még nagyobb odafigyeléssel becsomagolták. Ez másfél órát vett igénybe. Ezen a ponton már úgy éreztem, a ruháim alaposabb gondoskodásban részesülnek, mint én. Aztán sorra kisétáltak a kollégák az irodából, hogy szemügyre vegyék a csomagokat. Megnézték, megtapogatták, megsimogatták őket. Már csak arra vártam, hogy valaki jó utat kívánjon nekik, és megkérdezze, biztosan készen állnak-e erre a nagy utazásra. Ezután át kellett mennem egy másik irodába kitölteni a szükséges papírokat. Majd vissza az előzőbe. Újabb mérlegelés. Aztán a már tökéletesen becsomagolt dobozokat ismét kibontották, hogy még néhány papír belekerülhessen. Végül újra leragasztották őket. Én közben lázasan üldögéltem, és próbáltam követni, éppen melyik felvonásnál tartunk. Ha valaki szeretné gyakorolni a türelmet, szívből ajánlom a Srí Lanka-i postát. A dengue-lázas nehezítést viszont nyugodtan hagyja ki. Miközben a testem szinte mozdulni sem bírt a súlyos láztól és fáradságtól, a gondolataim egyébként kiváló kondícióban voltak.

Mi lesz a következő táborral? Hogyan fogok így elutazni? Mikorra leszek jobban? 

És egyáltalán: miért pont most?

Aki ismer, tudja, hogy szeretek mozgásban lenni. Szervezni, gyakorolni, kapcsolódni, megoldani. Most viszont már az is külön projektnek tűnt, hogy felkeljek egy pohár vízért. A belső programszervezőm még ekkor is próbálta kézben tartani a helyzetet. A testem azonban egyértelműen jelezte: erre a hétre nem fogad több időpontot. Aztán eljött az utazás napja. Át kellett jutnom a Maldív-szigetekre, miközben legszívesebben továbbra is csak feküdtem volna. Összeszedtem minden erőmet és nekivágtam ennek az utazásnak. Különös érzés volt megérkezni egy ilyen gyönyörű helyre, és közben arra vágyni, hogy végre megint lehunyhassam a szemem. A türkizkék óceán odakint volt. Én odabent. A képeslapnak ezt az oldalát ritkábban szoktuk megmutatni.

És valahol ebben a kényszerű megállásban kezdődött el egy egészen másfajta yogagyakorlás.

Az ahimszát, a nem ártás elvét gyakran a másokhoz való viszonyunkban értelmezzük. Ezekben a napokban számomra nagyon személyessé vált: hogyan bánok magammal, amikor éppen semmire sincs erőm? Mert lehet úgy is feküdni az ágyban, hogy közben fejben folyamatosan ostorozzuk magunkat. Már jobban kellene lennem. Fel kellene kelnem. Valamit csinálnom kellene. Én is észrevettem magamban ezt a sürgetést. Mintha a gyógyulás egy újabb feladat lenne, amit kellő elszántsággal hamarabb ki lehet pipálni. Pedig a testemnek nem újabb elvárásokra volt szüksége.

A türelem gyakorlása most azt jelentette, hogy újra meg újra elengedtem a saját határidőimet. Hogy megengedtem magamnak a pihenést anélkül, hogy minden csendesebb percben ellenőriztem volna: na, meggyógyultam már? Volt bennem félelem, magány, bosszúság és honvágy is. Nem lettem hirtelen derűs bölcs attól, hogy yogaoktató vagyok. Néha egyszerűen csak elegem volt. Ezt is meg kellett engednem magamnak. Néha a tehetetlenségtől sírtam, aztán annyira elfáradtam abba is, hogy megadva magam, újra elpihentem.

Kitartani néha annyit jelent, hogy gondoskodsz magadról akkor is, amikor még nem látod a változást. Elfogadod a segítséget. Pihensz. Figyelsz arra, mire van szükséged. És hagyod, hogy a következő napnak is legyen ideje megérkezni.

Nem gondolom, hogy minden nehézségben azonnal meg kell találnunk a nagy tanítást. Amikor magas lázzal fekszel, bőven elég feladat maga a nap. Most, ahogy lassan visszatér az erőm, mégis érzem, hogy ezt szeretném magammal vinni: ugyanazzal a kedvességgel fordulni magam felé a gyenge napokon, amellyel másokat szoktam bátorítani. Most ezt gyakorlom. Meg azt, hogy egy jobb reggel után se akarjam rögtön bepótolni az egész elmúlt hetet. Ez utóbbi, bevallom, haladó feladat.

Talán neked is van most valami az életedben, amit nagyon szeretnél siettetni. Egy változás, egy döntés, egy gyógyulás. Ha így van, küldök neked egy kis türelmet innen, az óceán mellől. Én is naponta gyakorlom.

Szeretettel,

Timi

ULUNA